Kertész Ágnes–Takács András: István után 1000 évvel: újtáltosság Magyarországon az ezredfordulón

A néprajzi szakirodalom sámánizmusnak nevezi Szibéria és Belső-Ázsia lakóinak ősi hiedelemrendszerét. E rendszer központi alakja a sámán, aki közvetít az emberek világa és a szellemek világa között. Az eurázsiai sámán legfontosabb jellemzője, hogy tudatosan éri el a módosult tudatállapotot, a sámántranszot, amely lehetővé teszi számára az adott probléma orvoslását, az adott élethelyzet megoldását. A sámán mindig valamilyen pontosan körülhatárolható ok miatt vállalkozik a révülésre (átkelésre a szellemek világába), legyen az gyógyítás, jóslás vagy elveszett állat keresése. A néprajzi szakirodalomban elterjedt sámán szó mandzsu-tunguz eredetű, jelentése: „aki tud, aki tudó, aki tudós".

A sámán kozmológiában a világegyetem hármas tagolódású: Felső, Középső és Alsó Világra oszlik. Ez a világmodell szimbolikusan megjelenik a sámán dobján és öltözetén is. A Felső és az Alsó Világ a szellemek világa. A Középső Világ az emberek lakhelye, amelynek közepén, a Föld köldökén emelkedik a Világfa. Ez, akár egy függőleges tengely, köti össze a három világot. A sámánnak a világ szerkezetén kívül ismernie kell az azt benépesítő szellemeket is. Ezeknek a szerepe két alkalommal válik kiemelkedően fontossá: a beavató sámánbetegség időszakában és a szertartásokon, a révülés során a szellemvilágban - „a munkafázisban" - átélt élmények alatt. Adott kultúrában a sámán több fontos szerepet tölt be. Ő a nemzetség vezetője, szellemi vezére, a közös származástudat őre, áldozópap, lélekvezető, jósló, gyógyító, költő és énekmondó.

A sámánjelölt kiválasztásának többféle módját írták le a néprajzi kutatások, de az alapmodell szerint a sámán valakitől (általában rokonságon belül) örökli speciális képességét. A hivatásnak már születéskor szemmel látható jelei vannak: foggal születés, burokban születés vagy hat ujjal (fölös csonttal) való születés. A sámán egyéni életsorsának meghatározó élménye a sámánbetegség. Ez hasonló a mai pszichiátriai terminológiában pszichózisnak és depressziónak nevezett lelkiállapothoz. A leírások szerint a szibériai sámán rövidebb-hosszabb időre eltűnik, megszünteti a kommunikációt a közösséggel. Ez az állapot metaforikus halálhoz hasonlítható, amikor a sámán átéli a testi és lelki szétszedettség élményét. A sámánbetegségből való felépülés az újjászületést, a beavatást, a munkájához szükséges természetfeletti erő megszerzését jelenti. Ez az új testi és lelki erőszintre való emelkedés teszi képessé a sámánt arra, hogy másokat gyógyítson. Aki nem járta meg maga is a poklot, az nem segíthet másoknak sem, tartja a hagyományos kultúrák bölcsessége. Fontos kiemelni, hogy a nagy világvallásokkal ellentétben a sámán nem tudatosan, akarattal készül a sámánságra. Hívás, elhivatás útján jut a tudás, az erő birtokába. Ennek a hívásnak sokszor ellenáll, de később - elsősorban a sámánbetegség hatására - elfogadja azt, végigjárja a beavatás gyötrelmeit, és beteljesíti az adott kultúrában a sámán sorsát.

A magyar néprajztudomány keleti gyökereinket is kereső kutatói - Diószegi Vilmos, Hoppál Mihály és mások - több munkájukban hívták fel a figyelmet arra, hogy a honfoglaláskori magyarság kereszténység előtti szellemi kultúrája jelentős mértékben az eurázsiai sámán kultúrákkal rokonítható, a sámánság - a magyar kultúrában táltosság - egyes elemei pedig jóval túlélve a kereszténnyé válást, egészen a 20. századig elevenen élhettek a magyar falusi-paraszti műveltségben.

A magyarországi, rendkívül sok szálon szövődő neosámán/új-táltos kultúra egyik biztosan megragadható forráspontja, inspirálója a Michael Harner amerikai antropológus és munkatársai által a hetvenes években elindított neosamanizmus (vagy városi sámánizmus) volt. Harner az ötvenes és a hatvanas években folytatott antropológiai terepmunkát Dél-Amerikában, ahol megismerkedett több indián törzs szellemi kultúrájával, az ehhez kapcsolódó transztechnikákkal és azzal, hogy az így elért módosult tudatállapotot - ellentétben a modern kultúra sokszor kontrollálatlan drogfogyasztási szokásaival - hogyan lehet az adott közösség és egyén számára hasznosítani. A hetvenes évek elejétől - amikor a nagyvárosi drogkultúra világszerte a virágzását élte - kidolgozta saját módszerét, amelynek segítségével drog nélkül is bárki elérhette a megváltozott tudatállapotot. A csoportos foglalkozásokon, dobok és csörgők használatával mindenki önmaga sámánja lehetett, a dob (ritmus) segítségével megtett belső képi, képzeleti utazásai, víziói során mindenki szembesülhetett és dolgozhatott saját lelki tartalmaival, spirituális bölcsességével, esetleges konfliktusaival és transzperszonális szellemi kereteivel. Harner vezette be a „sámáni tudatállapot" (Shamanic State of Consciousness) és a „sámán tanácsadás" (Shamanic Counseling) fogalmát és alapította meg 1979-ben a további kutatásokat folytató és képzéseket szervező intézetét „Center for Shamanic Studies" néven. A Sámán útja. Erő és gyógyítás megváltozott tudatállapotokban című könyve 1997-ben magyarul is megjelent. Részben hasonló pályát futott be és Harnerhez hasonlóan nagy hatást gyakorolt a kibontakozó neosama-nizmusra két másik amerikai antropológus is. Carlos Castaneda, akinek munkái - bár hitelességüket több antropológus is vitatja - szintén olvashatók magyarul (pl. Don Juan tanításai), és a részben magyar származású Felicitas D. Goodman, aki kísérletileg igazolta (és aztán szintén tanította is), hogy bizonyos szertartásokhoz kapcsolódó testtartások önmagukban is képesek megváltozott tudatállapotot kialakítani, amely előfeltétele és alapja lehet a vallásos, transzperszonális élményeknek. Már magyar vonatkozású, de még szintén külföldi hatásnak tekinthető a hazai újtáltosságra a Belgiumban élő - Magyarországra többször ellátogató és szertartásokat vezető - Soós József életútja és táltos gyakorlata. Ő 1941-ben került Belgiumba, ahol egy családi tragédia hatására kezdett el 1960-ban - egyfajta „öngyógyító technikaként" - samanizálni. A technikát, amelyet nem másoktól tanult, amelyet „a genetikus emlékezés hangjának" nevez, a későbbiekben mások gyógyítására is felhasználta, valamint beépítette festőművészi motívumkincsébe is.

Michael Harner 1986 nyarán Hoppál Mihály meghívására Magyarországon járt, és alapozó kurzust is tartott. Később, a kilencvenes években egyik tanítványa, Jonathan Horwitz folytatta munkáját, és ez a folyamat akár a magyar újtáltos kultúra megszületésének is tekinthető. Egyre bővült azoknak a köre, akik elsajátították a harneri sámániskola módszertanát, és már vállalták önálló csoportok vezetését. Közülük is kiemelkedik Somogyi István és Sólyomfi Nagy Zoltán közösségszervező munkája. A hazai újtáltos kultúra a harneri neosamanizmushoz képest a kezdetektől fogva hordozott új elemeket. Egyrészt markánsan megjelentek benne azok az ismeretek, amelyeket a magyar néprajztudományból lehetett meríteni (az összehasonlító etnológia eurázsiai, szibériai anyagai is, elsősorban Diószegi Vilmos és Hoppál Mihály munkáira támaszkodva), másrészt pedig - miután a saját kulturális múlt egyfajta lehetséges értelmezése vált a csoportok működésének alapjává - hangsúlyozódott a saját nemzeti identitáshoz való viszony.

Somogyi István már Harner 1986-os kurzusán is részt vett, azóta aktívan gyakorolja és fejleszti saját „táltostechnikáját". Eleinte a színházi munkájában, az Arvisura társulat darabjaiban és rendezéseiben hasznosította ezt a lehetőséget. Egyrészt a színészek lelki, mentális felkészítésében, a közösség kialakításában, másrészt a darabokba közvetlenül is beépítette a „révülések" során szerzett élményeket és tapasztalatokat. A társulat egy alkotóházat is létrehozott és működtetett Cserkúton, a falutól több kilométerre, egy elhagyott vízimalomból kialakítva, egy több patak összefolyásánál lévő völgyben. Az „elvonulások" velejárója a böjt, a természettel való intenzív kapcsolat, az egyéni meditációk és „látomáskeresések", a csoportos dobolások, az „izzasztó kunyhó szertartás", amely a testi tisztulás mellett alkalmas lelki megtisztulásra és spirituális élménykeresésre is, alkalmanként pedig a tűzön járás.

Sólyomfi Nagy Zoltán végzettségét tekintve tanító, újtáltos pályáját, életszakaszát a nyolcvanas évek legvégén kezdte Jonathan Horwitzcal és Somogyi Istvánnal közösen dolgozva, tanulva. A saját „táltos út" bejárása után pár éve már intenzíven foglalkozik a tanítással is (rendszeresen dolgozik a cserkúti alkotóházban), és létrehozta a Csillagjáró Táltos Ösvény elnevezésű többlépcsős, többfokozatú tanítási programot, ahogy erről egy 2004 őszén készült interjúban fogalmaz „...olyan elméleti, de főleg gyakorlati oktatást végzünk, amely a magyarság archaikus kultúrájából ered. Jelenti ez főleg a nem látható világ érzékelését, jelent szertartásokat, erőgyakorlatokat, benne vannak a révülések, dobolások, éneklések, táncok, mozgások, de tettem bele táncterápiát, zenével való gyógyítást, és van benne sok játék, helyzetgyakorlat, rajz, művészeti rész, tehát nagyon gazdag, több helyről épül fel ez a rend, nem ugyanaz, mint ami Jonathan Horwitznál van. Felismerhetően ott vannak benne az őselemek, és én jobban szeretem ezt a magyar hagyományok koszorújában tálalni. Az utóbbi három évben csak a tanításból élek, vannak hétvégi csoportok és délutáni összejövetelek."

Az újtáltos kultúra nyomán újjászülettek a hozzá szükséges kézműves technikák is. A dobolócsoportok tagjai közül többen elkezdtek dobkészítéssel foglalkozni, köztük Sólyomfi Nagy Zoltán is. „Én alapdobot készítek - mondja -, nem viszek bele a saját energiáimon kívül semmit, hacsak nincs ilyen külön kérése a készíttető személynek. Van, aki kéri, hogy a dobkészítés folyamán tegyek bele ezt-azt: követ, kristályt, tollat, olyan helyre, ami a dob felfeszítése előtt kell hogy bekerüljön. Aztán később mindenki tudja majd a dobot saját tapasztalatai szerint díszíteni, rákötözni olyan dolgokat, melyek neki valamiért fontosak. A díszítés nem is jó szó, inkább erőtárgyak rákötözéséről van szó. Dobokat már tíz éve készítek, csak megrendelésre, tehát nem előre. Csinálunk dobavató szertartást is, ahol megjelenik a négy elem, és fontos szerepet kap benne egy fehér lóbőr. Leterítem, és akinek új, avatandó dobja van, azt megkérem, gondolkodjon el azon, miért érezte, hogy szüksége van egy dobra, és mire szeretné használni. Aztán ezt a fehér lóbőrre állva szépen elmondja a többiek előtt. Kicsit olyan ez, mint egy fogadalomtétel, hogy csak jó dolgokra, segítő szándékkal fogják használni a dobot. Erre mondok én egy áldásszerű megerősítést, és utána szólalnak meg egymás után a dobok: először a régiek, majd az újak - tehát a régiek mintegy befogadják az újakat. Megadjuk a módját, hogy érezzék az emberek, nem egyszerűen egy hangszert vesznek, hanem ennél sokkal többről van szó."

Többek mellett jelentős még Tóth Tamás diósdi dobkészítő műhelye is, ahonnan az utóbbi 6-7 évben 50-60 táltosdob talált gazdára.

A nyolcvanas és kilencvenes években sajátos „hagyományközösségek" kezdtek el szerveződni Magyarországon, amelyek célja a „távoli történeti múlt" életmódjának rekonstruálása és annak gyakorlati megtapasztalása, megélése volt. A közösségek szerveződésének központi eleme a „honfogla-láskori íjászat", később pedig a „lovas-íjászat" lett. Történeti, régészeti és összehasonlító néprajzi vizsgálatok alapján újjáéledt a kalandozások korának rettegett fegyvere - és ezzel párhuzamosan megszületett az íjászatnak és „lovasíjászatnak" mint sportnak és önfejlesztő, meditációs technikának a mai szabályrendszere, többek közt Kassai Lajos kaposmérői munkája nyomán. A „honfoglalás kori íjászat" és „lovasíjászat" gyakorlásából egy komplex „honfoglalás kori életforma" alakult ki, folyamatosan működő, látogatókat fogadó és „honfoglalás kori életmód táborokat" szervező falvakkal. Ezek közül kiemelkedik a Petraskó Tamás által a Bodrogközben, Kisrozvágy mellett 2002-ben létrehozott Berzseny falu, ahol egyszerre találhatók meg jurták és gerendaházak, a honfoglalás kori mesterségek műhelyei és őshonos állataink. Ezek a honfoglalás kori „hagyomány-közösségek" a korszellemiségükből következően a kezdetektől fogva kapcsolatot találtak a városi indíttatású hazai újtáltos kultúrával, a programjaikba és működésükbe szervesen integrálódott ez a szellemi vonal a „honfoglalás kori világképhez tartozó szertartások" felelevenítésével. A 2003 tavaszán, nagyrészt szintén Petraskó Tamás munkája nyomán létrejött karosi honfoglalás kori emlékhely (itt régészeti ásatások korábban igen értékes honfoglalás kori temetőt tártak fel) megnyitását, „szellemi avatását" Sólyomfi Nagy Zoltán végezte.

Az eddigi újtáltos törekvéseknél jóval intézményesültebb és forrásait tekintve sok szempontból nehezebben követhető Kovács András nyíregyházi „táltosiskolájának" fejlődéstörténete. Ő komplex oktatási programmal, szervezeti háttérrel, budapesti irodával rendelkezik, mindezt az „Ősmagyar Táltos Egyházzal" keretezve. Természetgyógyász végzettségét és a mai természetgyógyászat fogalmi rendszerét (bioenergetika, radiesztézia, aura-tan stb.) ötvözi a néprajztudományból és a „mitikus magyar történelmi" ismeretekből összeállított anyagokkal. Fontos elem munkájában, hogy benne központi helyet kap a táltos „gyógyító szerepe".

Szintén Soós József „genetikus emlékezet" fogalma mentén lehet csak értelmezni a Somogyban, Kis-Tatárváron élő Koppány nembéli Karaul Horváth fia János György életútját, aki családját Koppány vezér életben maradt utódaitól eredezteti pontos „leszármazási táblával". E szerint az „ősi táltos tudást és szertartásrendet" az „Aranykopjások" őrzik és hagyományozzák a „beavatandó" új tagokra. A 2003. évi őszi napéjegyenlőség ünnepét Koppány nembéli Karaul Horváth fia János György tartotta Nagyecseden „ősi magyar táltosszertartás" szerint.

A magyarországi újtáltos kultúra önmeghatározását három sokat vitatott tartalmú és sorsú könyv is segítette: Fehér M. Jenő Középkori magyar inkvizició című könyve, a Paál Zoltán által lejegyzett Arvisurák és Wass Albert Hagyaték című munkája. Fehér M. Jenő - akkor még Domonkos-rendi szerzetesként - 1944-ben talált rá egy Kassa melletti faluban egy kéziratra, amelyet Kassai Kódexnek nevezett el. Ennek alapján készült könyvében „magyar mágusok" (táltosok) elleni inkvizíciós pereket ismertet. A kötet és Fehér megítélése meglehetősen vegyes a történészek körében. A Kassai Kódex eredeti anyaga Fehér szerint a világháború viszontagságai közepette elveszett, a szakemberek szerint pedig soha nem is létezett, a szerző munkája egyszerű hamisítvány. A Paál Zoltán által lejegyzett Arvisurák is a „genetikus emlékezet" talaján értelmezhetők csak, ahol az egyszerű ózdi kohász ember a régmúlttól napjainkig terjedően vezeti le a „magyar táltosok leszármazási és beavatási vonalát". Szintén nagy jelentőségű az újtáltos kultúra számára Wass Albert Hagyaték című könyve, amelyet a „táltoshagyomány" több évszázados és folyamatos továbbélésének irodalmi megerősítéseként értelmeznek. E kötetek mellett fontos lépés volt a magyarországi újtáltos kultúra fejlődésében és további lendületében a Szellemi Búvárok Egyesülete által 1998 októberében szervezett kétnapos, a sámánság és táltosság jelenségkörét szinte minden lehetséges oldalról körüljáró budapesti konferencia is.

Az újtáltos technikák, az azokhoz kapcsolódóan kialakuló megváltozott tudatállapot, a belső képekkel és érzelmekkel való munka gyógyító és személyiségfejlesztő lehetősége felkeltette a pszichiáterek és pszichológusok érdeklődését is. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet Valláslélektani Osztályán szakképzett terapeuták - Süle Ferenc, Czaga Orsolya, Elekes Gábor - vezetésével már a kilencvenes években indultak táltos világszemléletű és táltostechnikát használó terápiás csoportok. Ezek - modellezve a táltosszertartásokat - dobokkal, csörgőkkel, énekkel és tánccal dolgoztak. A terápiás csoportülésen (gyógyító szertartáson) a résztvevők találkozhattak belső lelki élményeikkel, lelki tartalmaik képi és érzelmi megjelenésével, majd ezekkel a közös megbeszélések során terápiás kontextusban is dolgozhattak, integrálva az átélt tapasztalatot a személyiség fejlődésébe, harmonizálásába.

1998-ban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Pszichológiai Intézetében Szabó Csaba és Takács András próbálta meg kísérleti körülmények között modellezni a sámáni tudatállapot kialakulását és vizsgálni annak pszichológiai minőségét. Kutatásuk, amely módszertanilag Harner újsámán technikáira és a hipnóziskutatásban használt eljárásokra épült, egyértelműen igazolta, hogy a sámáni tudatállapot valóban egy megváltozott tudatállapot, kialakulásában pedig alapvetően fontos a dob (monoton ritmus) és a célra fókuszált figyelem szerepe, és ahol olyan lelki folyamatok és történések indulnak el, amelyek a hipnózissal rokoníthatók. Hipnotikusan megváltozott tudatállapotban - más lényeges vonások mellett - a személyiség működésében a képzelet szerepe hangsúlyosabbá válik, a múlt vizuális emlékei és érzelmei könnyebben elérhetővé, átmenetileg csökken az én realitásvizsgáló és tervező szerepe, valamint egyik legfontosabb jellemzőként megnő a szuggesztiók iránti fogékonyság, amely minden archaikus gyógyító technika egyik alapja.

A magyarországi újtáltos törekvések, az újtáltos szellemiségű csoportok működése és hatása nem maradhatott teljes mértékben távol a politikától sem. Az utóbbi években elsősorban jobboldali kötődésű lapokban jelentek meg olyan - meglehetősen eklektikus tartalmú, sokszor a kelta és gall hagyományokhoz is visszanyúló - cikkek és esszék, amelyek akár felhívásként is értelmezhetők a „visszatérésre" az „ősi hithez" a „magyarságra kényszerített kereszténységgel" szemben. Ezek a hangok nem maradtak észrevétlenül az egyház vezetőinél sem, püspöki szinten is szót emeltek az „újpogány, szinkretista alapról induló nyílt keresztényellenes támadássorozat" ellen. Pedig érdemes lenne higgadtan foglalkozni ezzel a kérdéssel, hiszen a néprajzi tanulmányok, folklórkutatások kivételével nagyon kevés olyan munka született és nagyon kevés olyan szakmai és kulturális vita folyt (bár a történeti források hiánya talán nem is ad ezekre módot), amely azokat a kérdéseket feszegette volna, hogy István megkoronázása után milyen módon folyhatott le - már a keresztény államvallás keretei közt - a magyarság minden bizonnyal felgyorsult, felgyorsított ideológiai, hitbeli és világszemléleti rendszerváltása, mi történt, történhetett a táltosokkal, a táltoskultúrával, és hogyan integrálódhattak annak elemei a megszülető keresztény hagyományainkba vagy népi kultúránkba.

De hol vannak a táltosok? Somogyi István és Sólyomfi Nagy Zoltán nem tartja magát annak, legfeljebb „táltos úton járnak", vallják magukról. Kovács András és Koppány nembéli Karaul Horváth fia János György már inkább táltosként határozza meg önmagát. Szondi Lipót, a munkásságát Svájcban kibontakoztató pszichiáter azt mondja, hogy az ember nemcsak biológiai tulajdonságokat örököl őseitől, hanem azok sorsát is magában hordozza születésekor. Az ember sokszor ezek hatására választ - nem tudatosan - párt, hivatást, barátot, betegséget és akár halálnemet is. Miután számtalan ősünk volt, számtalan sorskényszert hordozunk. Ezért fontos, hogy egy örökölt sorskényszer csak akkor tud megvalósulni, ha kedvezőek hozzá a külső feltételek, pl. a családi neveltetés, a tágabb társadalmi és kulturális közeg. Ha egy sorskényszer nem tud megvalósulni, akkor az újra és még erőtelje-sebben öröklődhet tovább egy család egymás utáni generációiban, anélkül, hogy a szerkezete megváltozna, vagy közben ún. rokon sorsok formájában jelenhet meg. Ez azt jelenti, hogy ha az adott sorskényszer nem tud azzá lenni, aminek az eredeti „program" szerint kellene, valami hasonlót, az eredetihez közel álló formát keres megnyilvánulási lehetőségként, pl. festőművész = rajztanár, reklámgrafikus; vegyész = szakács, borász; sámán = orvos, művész.

A néprajzi leírások jól ismert elemei, hogy „a táltos örökli képességét", „ifjúkorában táltosbetegségbe esik" (ekkor szembesül sorsával, szerzi meg tudását, tapasztalja meg erejét), és „ha nem vállalja hivatását, akár el is pusztulhat" (a szellemek mentálisan vagy biológiailag pusztítják el). A hagyományos eurázsiai kultúrákban számon tartják a sámáncsaládokat, figyelik a születendő gyermek körüli „jeleket" (burokban születés, foggal születés stb.), és ha sámánbetegségbe esik, nem akarják meggyógyítani. Hiszen tudják, a kultúra beazonosítja, hogy ő nem beteg, csak most megy át azon a „mágikus átváltozáson", amely után már nem az az ember lesz, aki korábban volt, hanem a közösség speciális képességekkel rendelkező sámánja. Vannak hazai adatok arról, hogy jó szemű (néprajzban járatos) pszichiáterek észrevették: egy-egy osztályukra került beteg modern, nyugati szemléletű diagnózisa (pl. szkizofrénia, depresszió, drogprobléma stb.) nem biztos, hogy összhangban van a beteg valós állapotával, annak olyan sajátos lelki tartalma, élményvilága és fejlődéstörténete van, ami - ha már csak töredékesen is - inkább a táltosbetegség és a táltossors kialakulása felé mutathat. Irodalomtörténeti tény (vagy csak legenda?) az is, hogy Ady Endre hat ujjal született, költészetében pedig megjelennek a „táltos világképre" és „táltos lelkületre" utaló motívumok, valami olyan formában, ahogy Soós József is utal rá, a „genetikus emlékezés hangjaként". Véleményünk szerint ebben a lélektani és etnológiai keretben meg lehet próbálni az eddigiektől eltérően értelmezni Fehér M. Jenő munkáját is. Úgy gondoljuk, ő akár „genetikusan" is hordozhatta a „táltossorsot", és ezen „genetikus élmény" alapján írhatta meg könyvét (minden bizonnyal ismerve a vonatkozó néprajzi és etnológiai irodalmat is). Miután az adott kor és kultúra szerint táltossá nem válhatott, tudattalanul egy Szondi-féle rokon sorsot futott be: szerzetes lett (pszichoanalitikus fogalommal értelmezve: „elfojtás"), nem is akármilyen, Domonkos-rendi, az első inkvizítorok utódja és identitáshordozója. De az „elfojtás" sikertelen volt, a rokon sors nem vált sajáttá: 1. a „genetikus emlékezetből" megszületett a Kassai Kódex, 2. kilépett a rendből, és meg is házasodott.

A „táltossorsok" - Szondi Lipót családi-tudattalan elmélete és a néprajzi leírások logikája alapján - még ma is megszülethetnek. És hogy azzá válhassanak, amivé a „genetikus emlékezet" programozta őket, a mai újtáltos világszemléletű csoportok nagyon sokat tehetnek. Segíthetik a kultúrát, hogy beazonosítsa őket, és segíthetik az adott embereket abban, hogy önmaguk tehetségére, hivatására és útjára ismerhessenek - akár most, a harmadik évezred elején is.

Forrás: http://www.korunk.org/

IRODALOM

Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Akadémiai Kiadó, Bp., 1958.

Eliade, Mircea: A samanizmus. Az eksztázis ősi technikái. Osiris Kiadó, Bp., 2002.

Fehér M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció. Gede Testvérek,. Bp., 1999.

Gyöngyösiné Kiss Enikő (szerk.): Szondi Lipót. Új Mandátum Könyvkiadó, Bp., 1999.

Harner, Michael: A sámán útja. Erő és gyógyítás megváltozott tudatállapotokban. Édesvíz Kiadó, Bp.,1997.

Hoppál Mihály: Soós Jóska, a sámánfestő. ISSR, Bp., 2001.

Hoppál Mihály: Sámánok. Lelkek és jelképek. Helikon, Bp., 1994.

Paál Zoltán: Arvisura (Igazszólás). Regék a hun és magyar törzsszövetség rovásírásos krónikájából. I-II. Püski, Bp., 2003.

Wass Albert: Hagyaték. Kráter, Pomáz,. 2002.

Internetes források:

www.saman.lap.hu

www.solyomfia.hu